Becslések szerint 1945-ben mintegy 200.000 háborús árva és 1 millió otthontalan gyermek élt Magyarországon. Az ő életüket mutatja be az alábbi fotósorozat. Keressük a képeken látható gyerekeket!

Dawid Szymin "Chim", vagy ahogy sokan ismerik David Seymour (1911-1956) varsói származású fotós, a híres Magnum fotóügynökség egyik társalapítója, aki kortársaihoz hasonlóan bejárta a világot, és tudósított annak számos háborús konfliktusáról. 1948-ban készítette el az UNESCO felkérésére azt a fotósorozatot, amely a háborúban megszaggatott Európa mintegy 13 millió (!) magára maradt gyermekének sorsára akarta felhívni a figyelmet, és amely többek között magyarországi gyermekotthonokat is bemutat. (Chim-ről és a fotósorozatról részletesen a poszt végén található videóban.)

Nem volt még egy olyan társadalmi réteg, korosztály, amelynek annyira szembesülnie kellett a háború utáni nélkülözéssel és nyomorral, mint a gyermekek, akik szüleik elvesztése folytán egyedül maradtak (feltéve, ha nem volt egy közeli rokon, aki gondjukat viselte volna). Becslések szerint 1945-ben mintegy 200.000 háborús árva és 1 millió otthontalan gyermek élt Magyarországon (UNESCO, 1949). Olyan lelkileg (és fizikailag) sérült gyerekekről van szó, akiknek első élettapasztalataik között a pusztítás és a halál mindennapos volt. Akik életük első, meghatározó időszakát óvóhelyeken, lebombázott utcákon és épületekben, gettókban töltötték.

A háború után a legtöbben az utcán, felügyelet nélkül töltötték idejüket, sokan bandákba verődve járták az országot, s úgy tartották el magukat, ahogy csak tudták. A szintén romokban heverő magyar állami szociális, gyermekvédelmi intézmények alacsony száma, a nevelők, gondozók és tanárok hiánya súlyosbította az amúgy is kaotikus állapotokat. Szükségképpen merültek fel a közösségiség fizikai és szellemi erejére támaszkodó, a nyomorúságos helyzetekre megoldást kereső elképzelések, a gyermekvárosok. De csak az igazán "szerencsésenek" jutott ilyen menedék, amely a legjobb esetben is csak szociális megoldást jelentett, a gyermekek lelki sérüléseit nem gyógyította meg.

Szintén a háború kaotikus állapotaira és a házasságon kívüli születések megnövekedett arányára reagálva 1947. június 1-jén lépett hatályba az a törvény, amely kimondja, hogy a gyermekek családi jogállásukat tekintve teljesen egyenjogúak, teljes jogú tagjai mindkét szülőjük családjának, tekintet nélkül arra, hogy házasságban avagy azon kívül születtek. E jogszabálytól kezdve nem jegyzik be az anyakönyvbe a "születése törvénytelen" megkülönböztetést, és rendeződött kb. 500 ezer törvénytelen gyermek és fiatal sorsa.

Seymour fényképsorozata és az UNESCO Children of Europe (pdf) című kiadványa a gyermekeket körülvevő nélkülözést és kiszolgáltatottságot dokumentálja, ugyanakkor erőt és reményt ábrázolnak. Mivel az UNESCO nagyon sok képanyagot soha nem használt fel a kiadványaiban, mi most a teljes Magyarországon készült fellelhető fotósorozatot bemutatjuk abban a reményben, hogy talán valaki felismeri magát, vagy szüleit, esetleg nagyszüleit a képeken, és "eljuttatja" hozzájuk vagy családjukhoz a róluk készült képeket. Ebben kérjük az olvasók segítségét. Miért? Mert ezek a "gyerekek" valószínűleg nem emlékeznek arra, hogy egy Amerikából jött fotós annó lefényképezte őket.

A képek egy része az Ádám Zsigmond irányításával Hajdúhadházán 1946-ban megnyitott első hazai gyermekvárosban készült. (A háború alatt épített katonai kiképzőtábor pavilonjait vette birtokba, mely 1946 elejéig szovjet katonai lókórházként funkcionált. Az intézmény tervezésekor még a gyermekfalu elnevezést használták, később a gyermekek keresztelték át gyermekvárosra.) A gyermekvárosok a gyermekotthonok fejlettebb formájaként szerveződtek 1945 után, lényegében 300 férőhelynél nagyobb nevelőotthonok, amelyekben a gyermekek 3–18 éves korukig, koedukáltan nevelkedtek. Ez tette lehetővé azt is, hogy az árva vagy más okból állami gondozásba került testvérek egy otthonba kerüljenek. A bentlakásos munkaiskola 4 részből állt: fiúk és lányok részére külön-külön, életkor szerint kialakított otthonból, kb. 170 hektár szántógazdaságból (a szükséges felnőtt munkaerővel és eszközzel), 8 osztályos általános iskolából és szakképzést nyújtó műhelyekből. Tudjuk, hogy az első képen látható, Ádám Zsigmonddal éppen kezet fogó újonnan megválasztott "polgármester" neve Fodor Zoltán.

A sorozat másik helyszíne az 1946-tól egyre jobban kibontakozó úttörőmozgalom 1948. július 31-én átadott úttörővasútja és Csillebérci Úttörő Nagytábor, amely az ideológiai-pénzügyi támogatottsága majd a kommunista hatalomátvétel okozta kényszer révén "leelőzte" a nagy múltú cserkészmozgalmat, valamint a gyermekbarátok mozgalmát "a gyerekekért vívott harcban".

A növekvő munkaerő-szükséglet fedezésére a nők 1945 után fokozott ütemben kerültek munkába vonásba. Ennek előfeltétele volt azonban a bölcsődei, óvodai és napközihálózat szélesítése is. A szoptatós anyák munkalehetőségének biztosítása érdekében később rendelet is kimondta: minden olyan üzemben, hivatalban, ahol műszakonként legalább 250 nő dolgozik, a 9 hónaposnál fiatalabb gyermekek részére kisbölcsődét kell létesíteni. A gyermek-intézmények nyitvatartásának igazodnia kell a dolgozók műszakbeosztásához. Ezzel együtt komoly problémát okozott, hogy az üzemi és a területi gyermekintézmények fejlesztését nem hangolták össze. Állandó problémát jelentett a gyermekintézmények zsúfoltsága is, amelyek sokszor a legelemibb egészségügyi feltételeket is nélkülözték. Így jutunk el a sorozat következő helyszínére, az 1946-ban a Szovjetunió tulajdonába került Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár "gyermekmegőrzőjébe".

A II. világháborút követően a hiányzó létszám pótlására – a korábbi hagyományoktól eltérően – a hivatásos rendőri állományba nőket is felvettek. Először elsősorban forgalomirányítási feladatokra, később már más szakmai feladatokat – ifjúságvédelem, igazgatásrendészet, bűnügyi szolgálat – is elláttak. A Seymour által fotózott budapesti rendőrnők feladata volt megfékezni a városi kis csavargókat, a "közlekedési kihágásokért" bevitt gyerekeket megtanítani a legalapvetőbb közlekedési szabályokra (hiszen honnan tudták volna, mik azok a közlekedési szabályok?) és meleg helyre vinni, megetetni, megmosdatni, tetűmentesíteni az utcán csellengő árva gyerekeket. Annyit tudunk, hogy az első képen látható rendőrnőt Nagy Magdának hívták.

A falvakban az idénybölcsődék, -óvodák, -napközik felállításától vártak eredményt. Ám ha meg is kezdték működésüket a mindössze 2–3 hónapig üzemelő gyermekintézmények, a felszerelési, nevelési hiányosságok, az egyhangú élelmezés stb. miatt a gyermekes anyák alig vették igénybe. A következő helyszín a Pest megyei, akkor 9000 lelkes Pilis falu.

Ez a két kép Miskolc mellett készült valahol, a gyerekek a felnőttekkel együtt segítenek az iskola újjáépítésében.

Ez a kép egy szegedi iskolában készült, és azt bizonyítja, hogy a nélkülözés közepette a diákok és a tanárok leleményességén múlt az oktatás megszervezése.

A videó, magyar felirattal. A filmben elhangzik több nagyon fontos mondat, köztük: "a gyermekek nem ellenségek." Ha ezzel egyetért, kérjük olvassa el az Omo elátkozott gyermekeiről szóló (felnőtt tartalom!) cikkünket is. Mottónk: "azért, mert nem itt történik, még most történik".

 Történelmi források: ArchívNet, História 1997/5-6