A brit Jo Farrell az utolsó elkötött lábú kínai nők életének dokumentálásával szeretne emléket állítani egy mára már szerencsére kihalt, ezeréves bizarr hagyomány áldozatainak, és egyben felhívni a figyelmet a jelenkor elfogadott, ám hasonlóan (ön)csonkító szépségpraktikáira, úgy mint bordaeltávolítás, ajakfeltöltés, a leszorító "alakformáló" ruhák viselése, ráncfelvarrás, zsírleszívás, mell- és fenékimplantátumok...amelyekről ezer év múlva lehet, hogy majd hasonlóan elborzadva fognak olvasni az akkori nők.

Bár hihetetlennek hangzik, Kínában még napjainkban is találkozhatunk a lábelkötés, lábkötözés utolsó, 80-90 éves túlélőivel. Ez a mai európai ésszel felfoghatatlan hagyomány a tizedik században, a Szung-dinasztia idején terjedt el az országban és évszázadokon át a gazdagság jelképe volt. Hiszen a pöttöm, mondhatni pataszerű lábon tipegő nők nem voltak képesek dolgozni, ezért a férfiak rajtuk keresztül adhatták környezetük tudtára jómódjukat. (Ma talán az ötcentis tűhegyes műkörmök szolgálnak hasonló funkciót.) Egyedül a szegények leánygyermekei úszták meg az embertelen eljárást, mivel rájuk nagyon is szükség volt a földeken és a ház körül.

A hagyomány pontos eredete homályba vész, valószínűleg egy legendából eredő (ld. Daemonette hozzászólása) ártatlan szokás torzult el az idők során olyannyira, hogy a 12. századra a háromhüvelyknyi aranylótusz (a 10 cm-es női láb) a korabeli szépségideál központi részévé vált. Az elkötésnek is köszönhetően ekkorra a lábfej a nő legintimebb testrészének számított, így a kínai művészetben mezítlábas nőket csak kivételesen ritka esetben ábrázoltak (akkor viszont normális lábakat). A lábukat éppen kötöző nők ábrázolása pedig felért a pornográfiával. A nőket egyébként a férjük sem látta lábkötés nélkül - a képeket elnézve talán ez érthető.

A lábelkötés eredetileg talán az apró, elegáns lépésekkel való kecses járást szolgálhatta. A sors kegyetlensége, hogy a túlzásba vitt kötözések hatására az elkötött lábú nők gyakorlatilag teljesen járás-képtelenné váltak. Ezért aztán egyedül nem is mehettek az utcára, többségében ölben vagy gyaloghintókon hordták őket. Talán afféle erényövként is védték őket a deformált lábaik. A kötözés vagy nem kötözés a házasodásnál  is kulcsszerepet játszott, a "parasztosan" nagy lábú (értsd: normális lábméretű) nőknek esélyük sem volt jómódú családba beházasodniuk. 

Az aranylótuszokért meg kellett szenvedni. A lányokon egész fiatalon, 4-6 éves korban kezdték a lábelkötés gyakorlatát. Először egy kb. 5 centiméter széles, és 3 méter hosszú kötést helyeztek mindkét lábfejre. Ennek során a négy kisebbik lábujjat a talp alá szorították, míg a nagylábujjat szabadon hagyták. A kötést ezután olyan erővel csavarták a sarkak köré, hogy a lábujjak a lehető leghátrébb feszüljenek, miáltal a normális lábméret mindössze 7-8 centire csökkent. A nagylábujjat gyakorta felfelé álló helyzetben erőltették, hogy az az újhold alakját vegye fel. A többi lábujj teljesen belenyomódott a talpba, vagy egyszerűen elhalt, és leesett a lábfejről.

A lábakat aztán egész életükben kötözték, nehogy a folyamat visszaforduljon, és speciálisan erre kialakított topánokat hordtak. Az erre a niche piacra szakosodott, a kilencvenes években még évi 2000 pár topánkát értékesítő Zhiqiang cipőgyár 1998-ban fejezte be a sorozatgyártásukat, ma már csak egyedi rendelésre készítenek ilyen cipőket.

A Kínai Köztársaság kormánya 1911-ben tiltotta be az embertelen eljárást, mivel a császárkor és a társadalmi egyenlőtlenség ilyenfajta szimbóluma nem illett bele az új állam ideológiájába. A misszionáriusok a kínai reformerekkel karöltve szorgalmazni kezdték a nők felszabadítását ezen ősi szokás alól, és sokszor erőszakkal távolították el a lányokról a lábakat megnyomorító kötéseket. A távolabbi falvakban még évtizedeknek kellett eltelnie, mire teljesen felhagytak a hagyománnyal.

Jo Farrell fotós és kulturális antropológus 2006 óta kutatja és dokumentálja azokat az idős nőket, akik elszenvedték ezt a beavatkozást. Ők ebben nőttek fel, nekik ez volt a "normális", és a velük készült interjúkból kiderül, hogy a nepáli nőkhöz hasonlóan, akiket menstruációjuk idejére elűznek falujukból nem neheztelnek szüleikre és férjükre, akik rájuk kényszerítették a hagyományt, ezzel egy egész életre megnyomorítva őket. A mintegy 50 elkötött lábú nőről készült fotóesszé hamarosan könyv formájában is megjelenik.